Ruszalka a vízi tündér

Ruszalka az oroszoknál vízi tündér; víg természetű, tréfás mondai lény, melyet meztelenül, szétszórt hajjal képzelnek. Szokása a halandó embereket magához csábítani, halálra csiklandani, vízbe fullasztani. Némely helyen a Ruszalkának ünnepnapot is szentelnek, a leányok csoportostul kimennek a Volga folyóhoz, elöl néhány legény egy csodaállatot ábrázolva halad, a csodaállat vitorlával van letakarva; legelöl egy lófej csontvázát viszik egy póznán; a leányok a vízbe koszorúkat dobálnak. Pünkösd után a leányok nem mennek egyedül az erdőbe, mert félnek, hogy ott Ruszalkák járnak. A kis-oroszok hitregéje szerint a Ruszalkák kereszteletlenül meghalt gyermekek. Ruszalka címen Puskin drámai jeleneteket irt, Sevcsenko pedig balladát.

A vízi-tündérekről sok-sok csodás történetet jegyeztek fel a tudósok. Szokták őket sellőnek vagy hableánynak is nevezni. A sellők olyan fiatal nők, akik folyókban, tavakban laknak, és vízi életüknek megfelelően félig emberi, félig hal alakjuk van: deréktól felfelé olyanok, mint a többi asszony, de attól lefelé pikkelyes bőr borítja testüket, amely egy halfarokban végződik. Ez a mese is egy vízi-tündérről, Ruszalkáról szól.

Egy mesebeli tisztáson vagyunk egy tó partján. Köröskörül sűrű erdő sötétlik, egy apró viskó húzódik meg fák között, a Boszorkány kunyhója. Éjszaka van, a Hold ezüstös fénnyel ragyogja be a tájat. Ruszalka a víz mellett ül egy szomorúfűz alatt, és akárcsak a fa, ő is szomorkodik. Nem tudja őt megvigasztalni az erdei tündérek, a nimfák vidám körtánca sem, mert a szegény sellőt szerelmi bánat gyötri. Egy daliás fiatal herceg rabolta el a szívét, akit nemrég pillantott meg a tó partján. Ruszalka arról ábrándozik, milyen jó is lenne, ha ő is emberi alakot ölthetne, és így megfelelő társa lehetne a fiatal férfinak. A vízből egyszer csak felbukkan a hableány barátja, az öreg Vízimanó. Neki is halfarka van, akárcsak Ruszalkának, ősz, bozontos szakállából, amelybe hínárszálak keveredtek, csöpög a víz.  Figyelmezteti a lányt, hogy nagyon keserves sors vár rá, ha elhagyja a vízivilágot. Az emberek között egy teljesen idegen, félelmetes világba kerül. De látja, hogy hiába beszél, mert nem tudja eltéríteni szándékától a leányt. Ekkor azt tanácsolja Ruszalkának, menjen el az Erdei boszorkányhoz, ő talán tud segíteni rajta. A sellő, egyedül maradva, a magasban ragyogó Holdat szólítja meg, annak fényével üzen kedvesének, hogy mennyire szereti őt.
 A vízi-tündér hívására megjelenik Jeibaba, a boszorkány. Egy nagy, görbe botra támaszkodik, ruhája csupa rongy, fekete főkötője alól rendetlenül kukucskálnak ki ősz fürtjei. Hajlandó segíteni Ruszalkának: emberré változtatja, de súlyos feltételeket szab neki: teljesen meg kell némulnia, még szerelmeséhez sem szólhat. Emellett ha csalódni fog kedvesében, akkor az a herceg halálát jelenti, és Ruszalkának mindörökre vissza kell térnie a tó mélyére, és ott szenvedések között kell leélnie életének hátralevő részét. A vízi-tündért nem riasztják vissza a boszorkány szavai, és bemegy az öregasszony kunyhójába.
Egyszer csak kürtök hangja hallatszik, vadásztársaival a Herceg tart arra, egy fehér őzikét űzve. Magas, karcsú fiatalember, elegáns bőr vadászruhába öltözve, délcegen üli meg hófehér lovát. Az oldalán, a tegzében nyilak sokasága, a kezében íjat tart. Amikor odaér a tó partjára, a kunyhóból előlép Ruszalka, aki szépséges fiatal lánnyá változott. A herceg első látásra belészeret a gyönyörű teremtésbe, és kéri, hogy jöjjön vele. A lány boldogan követi őt a várkastélyába, meg sem hallja az erdei nimfák és a Vízimanó panaszos kiáltását. Társai érzik, hogy a tóvilág és tündér-társainak elhagyásával Ruszalka végzetes útra lépett. A herceg várkastélyában pompás díszterem látszik, előtte magas, oszlopos tornáccal. Odabent zajlik az élet, előkelő, elegáns vendégek esznek-isznak, társalognak, táncolnak. A park közepén az öreg, dús lombú fák egy kis tavat vesznek körül. Késő délután van, a nap épp leszállni készül. A kastélyban már gyújtják a fáklyákat, a csillárokban sok ezer gyertya ég, mindenki a herceg és Ruszalka lakodalmára készül. Az udvarban dolgozó Vadász és Kukta azon méltatlankodik, hogy uruk milyen furcsa menyasszonyt választott magának: nem lehet tudni, kicsoda, honnan jött, és miért nem szól senkihez egy szót sem. Nem is jósolnak nagy jövőt ennek a házasságnak: az udvaroncok körében mindenki azt rebesgeti, hogy a herceg már nem szereti választottját.  Figyelmességével és bókjaival most egy Idegen hercegnőt tüntet ki, aki nemrég érkezett az udvarba. A hercegnő igazi finom jelenség, választékos ruházata, mozgása, viselkedése, beszédstílusa mind-mind arra vall, hogy a kastély urának méltó társa lehetne. Ruszalka közben boldogan jár-kel a csodálatos palotában, mit sem sejtve arról, hogy ez a boldogság nagyon hamar véget ér. A pletyka azután igaznak is bizonyul: a Herceg elmondja Ruszalkának: mivel nem tud vele beszélni, a lány hallgatása kioltotta szívében a szerelmet, és elhagyja őt. Közben a kastély kertjében folytatódik a vigalom és a tánc. A tóból kiemelkedik Ruszalka atyai barátja, a Vízimanó, és a lány szomorú sorsát siratja. Ruszalka is kimegy a parkba, ahol egy titokzatos erő vonzza magával a tó partjára. Találkozik Vízimanóval, az öreg kedvesen megszólítja őt. A vízi-tündér ekkor visszanyeri beszélőképességét, és elpanaszolja az öregembernek, mekkorát csalódott abban a férfiban, akit olyan nagyon szeret. Közben a kertbe érkezik a Herceg és a Hercegnő is. A fiatalember hevesen udvarol az előkelő hölgynek, elárulja neki, hogy régebbi menyasszonyát az ő kedvéért kívánja elfelejteni. A Hercegnő hasonlóan szenvedélyes szavakkal válaszol neki. Szerelmes ölelkezésüknek a boldogtalan Ruszalka is tanúja lesz. Kétségbeesetten előugrik és a Herceg karjaiba veti magát, de ő durván eltaszítja magától a szerencsétlen lányt. Ekkor a tóból ismét felbukkan Vízimanó, sejtelmes jóslatot mond a Hercegnek: hiába menekül más asszony karjaiba, Ruszalka öleléséből soha nem tud megszabadulni! Azzal, magával ragadja a vízi-tündért a tó mélyére. A férfi megretten a rejtélyes jövendöléstől, halálfélelemtől reszketve könyörög a hercegnőnek, hogy segítsen rajta, de ő ridegen, gőgösen válaszol neki. Kiesik a magára erőltetett kedves, megértő hölgy szerepéből, a pokolba küldi a Herceget, menyasszonyával együtt. Az erdei tó partján ismét leszáll az éj. Ruszalka most is a víz mellett ül, sápadt, a haja fakó, a szemében kihunyt a fény. A sellőnek bűnhődnie kell azért, amit elkövetett. Most már nem ember, de nem is vízi-tündér, a varázslat lidérccé változtatta. A szomorúfűz alatt ül, ott siratja szomorú sorsát. Jeibaba, az erdei boszorkány bújik elő kunyhójából, és észreveszi a tündért. Szomorúan látja, hogy milyen gyorsan tért vissza az övéi közé, nem sokáig tartott menyasszonyi boldogsága. Azt mondja a bús Ruszalkának: semmi más nem segíthet rajta, csak annak a férfinak a halála, aki miatt emberré változott, és aki megcsalta, eltaszította őt. A vízi-tündér hevesen tiltakozik, mert még mindig szerelmes a hercegbe. Szívesebben szenved maga, minthogy kedvesét a halálba küldje. A Vadász és a Kukta, a herceg két szolgája jelenik meg a Boszorkány kunyhójánál. Tanácsért jöttek, hogyan lehetne segíteni urukon, aki nagyon boldogtalan, mióta menyasszonya elhagyta az udvart. A Vízimanó elkergeti őket, és bosszút esküszik a herceg ellen, aki tönkretette Ruszalka életét. Alkonyat után előbújnak a fák közül az erdei nimfák, és a holdfényben körtáncot lejtenek. A Vízimanó lecsendesíti őket, kérve, hagyják abba a vidám játszadozást, és elmeséli nekik a sellő szomorú történetét. A nimfák könnyes szemmel térnek vissza az erdőbe. Lelkiismeret-furdalástól gyötörve a Herceg jelenik meg a tó partján, szomorúan hívogatja az ő fehér őzikéjét, Ruszalkát, aki eltűnt a szeme elől. Lidércfénnyel a feje fölött kiemelkedik a tóból a lány, és fájdalmasan szól a Hercegnek arról, hogy szerelme milyen szörnyű helyzetbe sodorta, már nem ember, de nem is vízi-tündér. A herceg át akarja ölelni őt, hiába inti Ruszalka, hogy ez a halálát fogja jelenteni.

A férfi már nemcsak a lány csókjára vágyakozik, hanem bűnhődni is akar. Így a herceg megcsókolja a sellőt, és az ő karjaiban hunyja le örökre a szemeit. A szeretett férfit már semmilyen bűvös erő nem tudja visszahozni az életbe. Ez az utolsó csók azonban meghozta Ruszalkának azt a boldogságot, amelyre az óta vágyakozott, amióta az emberek kedvéért elhagyta a vízi-tündérek világát. A sellő megnyugodott lélekkel száll le ismét régi otthonába, a hűs vízbe, a tó mélyére.