Úgy mesélték nekem is, hogy valaha régen, amikor még erre nagy vizek, erdők és legelők voltak, a nádasokban a madarak trilláztak, a vizekben pedig nagy halak úszkáltak, élt itt egy tündérkirály. A tündérkirály palotája egy nagy tóban volt, vízipalota volt az valójában, kagylóhéjakkal, víz alatti csodakövekkel kirakva, körötte pedig sokféle vízinövény. A tóból időnként feljött, hogy szétnézzen, s rendezze a madarak, állatok rendjét. Nem is volt gond semmiben, minden folyt a maga rendeltetése szerint.

Amikor felkelt a Napkirály, köszöntötte a Tündérkirályt, aki tisztelettudóan, méltósággal visszaköszönt, s egy csapással hullámot vert a tóra, hogy a vízpermetben megjelenjen a szivárvány. Ekkor mindenki nagyon örült.

Így teltek-múltak a napok, s váltották egymást az évszakok: a tavaszt a nyár, a nyarat az ősz, az őszt a morcos, hideg tél. Mikor Téluram Őfelsége megérkezett, a tó hirtelen befagyott, a sok madár elköltözött, s a Napkirály fénye is sápadtabb lett. De hát ez volt a világ rendje, nem is bánkódott ezen senki. Azért is nem, mert minden évszakban megvolt ennek a szép tónak a varázsa.

A királynak volt három gyönyörűséges lánya. Az egyik olyan volt, mint a felkelőnap, őt Napocskának hívták, mert beragyogta minden nap a nádrengetegben lévő vízipalotát. A másik halavány volt, mint a telehold, az ő neve Holdsugárka, mert minden éjjel megédesítette királyapja álmát, hiszen a hold végtelen erőt sugárzott. A harmadik leány karcsú nádszáltermetű volt, az ő neve Gyopárka, apjaura kedvenc lánya.

Gyopráka ösmerte legjobban a vizeket, a növényeket és az állatokat, amelyek körülvették birodalmukat, és kapcsolatot teremtettek az emberek és a tündérek között. Egész nap a vizeket járta, beszélgetett a szárcsákkal, vadrécékkel, gólyákkal és a gémekkel. Kedvelt virága a mezei gyopár volt, mindig szedett belőle, s hazavitte királyapjának.

Történt egyszer, hogy a tündérkirály nagyon beteg lett. Gonosz erők miatt a víz megromlott, mert a tó rendjét megbolygatták és aztán mindenki megbetegedett. Hívtak hozzá tündérdoktort, de az csak hümmögött nagyokat. Próbálta a varázsvesszőt, hiába. Próbálta a tündérmondókát, nem használt az semmit. Így telt el a tél, s mire langyos lett az idő, már tavaszi szelek fújtak, hát a Tündérkirály mozogni is alig tudott. Szomorú lett mindenki a vízi palotában, meg a tóban is, a halak nem csapkodtak farkincáikkal, a rákok is csak gubbasztottak, s a jég is hiába olvadt el, a tocsogókban nem sétálgattak a madarak. Olyan kihalt lett minden.

Tanakodott a három leány, hogy apjukon segítsenek, de mivel a tó környékén nem tudott senki igazán tanácsot adni, segíteni, világgá indultak. Kérdezték kedvenc állatkáikat, hogy merre menjenek, ők pedig azt mondták:

- Napocska! Indulj el délre, a meleg vizeknél van most a Napkirály, hátha tud tanácsot adni. El is ment, megkereste, megtalálta, illendően köszöntötte a nagy királyt, aki beragyogja fényével a földet, aki fényt és életet ad minden élőlénynek. Amikor a Napkirály a tündérhercegnőt megismerte, így kérdezősködött:

- Mi van kicsi hercegnő, hogy ilyen messze eljöttél. Elhagytad a szép alföldi tavat, Tündérkirály birodalmát?

- Nagy gondom van. Apámuram nagyon beteg, fáj a keze, fáj a lába, mozogni is alig tud, s már itt a tavasz, sok munkája lenne…

- Ez nagy baj, nagy baj … - hümmögött az öreg Nap, de semmi nem jutott az eszébe. Így aztán Napocska szomorú szívvel indult haza.

Holdsugárkának azt mondták az állatok:

- Menjél gyorsan a sápadó nagy hegyekhez, mert most éppen ott tanyázik a Hold. Hátha ő tud valamilyen varázsszert adni.

De hiába ment, segíteni nem tudott.

Gyopárka közben Földanyót kereste meg. Amikor elmesélte, hogy milyen baj érte a Tündérkirályt, nagyon elgondolkodott Földanyó. Hosszú ideig nem is szólt. Aztán elment a messzi hegyekhez, és batyuval tért vissza.

- Vidd haza ezt a batyut, az Öreg Hegy adta. Van ebben minden gyógyító kő, hegyikristály és még sok minden más. Ha hazaértél, szórd a tóba, meglásd használni fog.

- Köszönöm szépen – mondta a legkisebbik herceglány, s már tova is tűnt a nagy végtelenben.

Otthon, a Tündértóban már várták őt a testvérei, erősen szomorkodva. Aztán kibontogatták a batyut, a vízbe szórták az Öreg Hegy ajándékát, s várták a hatást.

Este a Tündérkirály lassan elindult rövidke sétájára. A tó vize lágyan simogatta, a habok csak úgy csipkéztek körötte, s amikor visszatért azt mondta:

- Mintha múlna a fájás, jobban is tudok járni, szinte megfiatalodtam. Olyan simogató lett a tó vize. Történt valami?

A lányok összenéztek és boldogan mosolyogtak, s megölelték apjukat.
- Köszönöm lányaim…

- Gyopárkának kell köszönni – mondta Napocska és Holdsugár, és valamennyien ugrándoztak a boldogságtól -, mert most már valóban csodató lett a Tündértó.

Ez Gyopárka csodatava.
Ma úgy mondjuk, hogy Gyopárosi-tó.
Ha arra sétáltok, Gyopárka tündér tekint rátok. Vigyázzatok a tóra s körötte a fákra, bokrokra. A tündér bármikor visszatérhet, mert a tündérek hallhatatlanok.
Ebben kell bízni és reménykedni.

Gyopárka tündér: mesék, regék, mondák / Károlyi Fülöp Béla. Orosháza, Helios Alapítvány. 2005.